Ugyan a 2010-es évet egy nagy "És mi is volt akkor 2009-ben?" poszttal szerettem volna indítani, de ez eddig napolódott (de nem marad el!), mivel 2010. eddig eltelt hat napjában egy nap se voltam eléggé:
1. Józan
2. Kipihent
3. Szellemileg aktív
ahhoz hogy egy ilyen posztot összerántsak. Úgyhogy 2010 első posztja a mai napomról fog szólni. Egy olyan napról, amikor két igen vicces abszurditás is megesett velem. Kezdjük időrendileg az elsővel, ami nem más, mint
A tinédzserkori cigarettavásárlás szépségei
Mint hűséges olvasóim és régi ismerőseim, továbbá titkolt stalkereim és imádóim tudják, mocskos nikotinfüggő vagyok úgy körülbelül 14-5 éves korom óta, különböző mértékekben. Ezzel együtt jár az, hogy saját cigarettát veszek (ha épp van rá pénzem), különböző boltokban, mindenféle márkát. Egész ifjú korom óta magas termettel és erős arcszőrzettel áldott meg a sors, így jobb napjaimon még régen se volt nehéz meggyőzni a különböző trafikok és dohányárut árusító üzletek eladóit, hogy bizony, ez a vásárló legálisan vásárol tabakot. Kiskorúságom alatt alig néhány alkalommal kérték el a személyi igazolványomat, hogy vajh' tényleg benne vagyok-e már a legális korban (általában nem voltam). Utoljára ilyenre emlékeim szerint 17 éves koromban került sor.
Képzeljük el a mai szituációt!
185-190 centiméter magas, barna kabátos úriember erősen csapzott hajjal (a szakadó hó nem tesz jót a frizurának), hatnapos borostával (ami már-már szakáll) belép az üzletbe, odamegy a pulthoz, és határozott hangon kér egy doboz <insert londoni korzónév here>t. Az eladó visszatekint az úriemberre, végigméri 44-es bakancsától kezdve a borostán át a hajig, majd rezzenéstelen arccal közli: "Először egy személyit kérnék".
Erőteljes what the hell momentumnak éreztem azt a pillanatot. Egyrészt megható, hogy kinézetem megőrizte fiatalságát és tinédzserkori lendületesen energikus mivoltát*, viszont elkeserítő, hogy kinézetem megőrizte tinédzserkori voltát. Valahol azt hittem meglátszik az emberen a huszonéves kor. Vagy legalább a nagykorúság ténye, az isten szerelmére!
Második abszurd, és szintúgy retro-felhanggal kecsegtető történetem napomról pedig a
The most beautiful couple ever címet viseli.
Fogadott hugommal, B-vel anno régen is sokszor megkavartuk az emberek fejét, hogy mi most párkapcsolatilag vajh' egy item-et alkotunk-e, vagy sem (segítség a kevésbé tájékozottaknak: Nem). S mivel nem is oly rég körülbelül 24 óra eltéréssel mindketten szinglikké váltunk, így újból felvettük a hugi-bátyus kapcsolatot az internet segítségével.
Nos, a mai nap folyamán találkoztunk, hogy ő nekem egy kávé mellett Dollhouse részeket másoljon pendrivera. A kávézó elhagyása után (közben, előtt, meg úgy anblok mindig) épp szokásos "piszkáld a másikat, és kergesd az idegbe" verbális játékunkat játszottuk, midőn leszólított minket egy Krisna-hívő, és a beszélgetést az alábbi felütéssel kezdte:
"Sziasztok! Látom ti egy nagyon szép szerelmes pár vagytok, ugye nem baj, ha megzavarlak titeket azzal a kérdéssel hogy..."
Hugival először váltottunk egy döbbent pillantást, majd szegény embert erőteljesen zavarba hozhattuk szívből jövő kacajunkkal, majd egy újabb sokatmondó what the hell pillantással nyugtáztuk, hogy igen, retro-hangulat van a levegőben.
Konklúzió? Nincs. Hogy viccesek a történetek? Számomra igen. Van más, ami fontos? Nincs. Köszönöm a figyelmet.
*MWÁHÁHÁHÁROFTLOLLMAOCETUNG
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.