Ritkán emlékszem az álmaimra.
Pontosabban ritkán fordul elő, hogy huzamosabb ideig benne marad az emlékezetemben. Általában az ébredés utáni ötödik percben, a fogmosás és a reggeli cigaretta között félúton elszáll a fejemből minden emlékkép "másvilági" kalandjaimról, és maximum érzelmi lenyomatuk marad meg.
Ugyanakkor néha, nagyon ritkán előfordul, hogy egy álom élesen beleég a memóriámba. Persze, nem minden részlete, de nagyjából egész pontosan képes vagyok visszaemlékezni, mi történt benne, ki voltam benne, kik voltak benne. Legtöbbször ezek olyan álmok, amik előtt széttárt karral állok, és nem tudok velük mit kezdeni. A tudomány mai állása szerint ugyanis ezekben a furcsa, számomra néha meglepő és sokkoló képekben és eseményekben, miket alvásom során átélek, agyam az elmúlt napok, hetek eseményeit és képeit dolgozza fel a maga szimbolista módján. És ha mindez igaz, akkor - hiába tartom magam azért jónak szemiotikából - önmagam szimbólum és képzetrendszerét sem ismerem. Vagy a tudomány az, ami téved. Mindkettő elképzelhető.

Járja az az urban legend, hogy álmodban nem halhatsz meg. Mielőtt a balta lesújtana, a szörny elérne, a talaj túl közel kerülne - felébredsz. Lehet hogy zavartan, lesújtva, hevesen lélegezve, de felkelsz a végkifejlet előtt. 
Én most szeretném megosztani virtuális titkos naplóm keretein belül senkivel és mindenkivel egy álmomat. Pontosabban azt az álmot, ami ma felrázott pihenésem békéjéből. Hogy mi lehet az értelme, azt magam sem tudom. Lehet, hogy ti, valós és ismeretlen ismerőseim, olvasóim többet tudtok belőle kibogozni mint én. Lehet, hogy még annyit sem. Mindenki döntsön maga.

Tavasz van, és én egy mezőn állok a barna kabátomban, nyakamon sálammal. A fák már fáradtzöld leveleket hajtottak, a sápadt füvet enyhe szél borzolja. A táj békés, a nap süt, az ég nyáriasan sápadtkék. Ott áll valaki mellettem, és beszél hozzám. Pontosabban beszélgetünk. Félelemről, érzelmekről, az addigi életről. De ez nem meglepő. Hisz jön a Föld pusztulása, és mi ezért jöttünk ki a mezőre. 
Nem csak mi tudunk a közelgő végről. Mindenki tud róla, régóta tudjuk, a tudósok megmondták: Aznap, ennyi óra ennyi perckor beleütközik a földbe, és a kataklizma el fog mindent pusztítani. 
Ott állunk hát, és várjuk mind a ketten a véget. Nyugodtaknak tűnünk, mindketten fáradtan mosolygunk, tudjuk, hogy ez elkerülhetetlen. Az esélytelenek nyugalma szállt meg minket. 
Majd hallom a robajt. Először csak távoli, halk morgás, mint amikor a távoli óceán zúgását hallja az ember. Majd elkezd egyre erősödni, egyre mélyebb, és pokolibbá válni a zaj. Mintha ezer és millió kő ütődne egymáshoz, mintha a hegyek futni kezdenének. Az ég alja elkezd narancsszínbe borulni. Ránézek a másikra, és látom hogy fél, megpróbálom megnyugtatni abszurd szavakkal. Majd behunyom a szemem, és csak a zajt hallom, az őrjítő, mély, pokoli dübörgést, mi egyre közelít. Tudom, hogy ez a vég, közeleg a halál. Eddig nyugodt voltam, tudtam, hogy elkerülhetetlen, de most elfog engem is a rettegés, az elemi félelem, a fájdalomtól és az elmúlástól való aggódás. Nem akarok menekülni, állok egy helyben, csukott szemekkel, de nem hagy nyugodni a kérdés: Mi lesz ezután? Fájni fog? Érezni fogok valamit?
A levegő remeg körülöttem, a zaj elviselhetetlen, de nem nyitom ki a szemem, majd arcomat egy pillanatra felfoghatatlan hő érinti meg. Inkább érzem, mint hallom a mellettem álló halálsikolyát.
És vége. Érzem, a pokoli, pusztító, halálos ár átfutott rajtam, és hogy én meghaltam. Kinyitom a szemem, tudom, hogy testem nincsen már, hamuvá omlott, de mégis úgy érzem, mintha még mindig létezne. Pedig csak sötétség van körülöttem, végtelen sötétség, és én egyedül vagyok benne. Meglepve konstatálom, hogy egyáltalán semmit sem éreztem. Majd hirtelen tűzkötelekből egy kusza minta alakul ki előttem, és egy mély, kellemes férfihang megszólal mögöttem: Tűzből font háló...
És újra megszülettem.

És ekkor én felébredtem, ledermedve és a megdöbbenéstől megbénulva.