Kicsit negligálva volt a blogfelületem az elmúlt időben, de mivel már kommentben is lökdöstek, hogy írjak, úgy gondoltam, ideje valami szépet és okosat posztolni. 
Az utolsó bejegyzés óta annyi érdemi fejlődés történt az életemben, hogy új élettársam van Leonard, az új laptop személyében, akivel sok boldog időt fogunk eltölteni ketteskén. Szerelmünk tiszta és plátóian szűzies.

Ezen kívül halad velem előrefelé az élet. Múlt héten túltettem magam néhány ZH-n, amik után csütörtökön kitört belőlem az infantilis gyermek, és csütörtökön Arisztokratikus elvtársnál csaptunk egy görbe sör-lego partyt. Eszméletlen, mi mindent hozhat össze az ember egy kis alkohol és más tudatmódosítószerek hatására kis műanyag kockákból. A Lego 20 21 évesen is menő dolog. 
Mindezt követte egy beugrás a régi szektás ismerősökhöz, akikkel eltöltöttem a szombatot és még valamennyit a vasárnapból is. Üditő élmény volt, meg kell hagynom. Egyrészt jó volt látni a régi arcokat, összekoccanni Hugival (és elpusztítani Mocsári Szötyivé válás közben tetemes mennyiségű bort), másrészt megtapasztalni egy játékban az NPC-ség szépségeit. Alapvetően jó érzés NPCnek lenni. 
Mindig is vallottam, hogy az ember a hétköznapi élete folyamán szerepek sokaságát játssza el. Szociális helyzettől és szituációtól függően más és más aspektust engedünk felszínre magunkból. Az NPC-lét lényege pedig ennek a desztillációja volt. Egy adott, igen erősen behatárolt szerepkört tölthettem ki önmagam megválogatott darabjaival, következmények nélkül. Ami érdekessé teszi ezt az egész állapotot az az, hogy a szerep ott tisztán szerep tudott maradni, volt kezdete és vége. Az életben a felvállalt szerepek folyamatosak, állandó mozgásban és jelenlétben vannak. Attól, hogy a munkában a kegyetlen, érzelemmentes szakember maszkjában van az ember, nem szűnik meg szerető családapa, vagy kedves barát lenni. Mindössze mások a körülmények, amikben játszik.
S itt van számomra a nagy kérdés. Mi is az ember? Mi a körüljárható, egzakt egyéniség? 
Alappéldának itt vagyok én. A barátaim között, az utcán alapvetően egy életvidám, kedves (?) ember vagyok, aki szereti az indie-elektronikus zenét, keresi a pozitív, szép dolgokat az életben. Itthon, a konfortzónámban viszont néha előtör belőlem valami, és elkezdek komolyzenét hallgatni, és a külvilági életemmel nem egészen összeférő gondolatok, elképzelések és hangulatok rohannak meg. De akkor ki is vagyok én? Melyik oldalam az, amire rábökhetek, hogy igen, ez itt az igazi Copal?
Vajon mindenkinek van ilyen oldala? Furcsa elképzelni, amint a konditeremben hetente látott emberek hazaérnek, és az egésznapos csontmorzsolás után leülnek a hi-fi elé, elkezdenek ABBA-t hallgatni, és elkortyolnak egy pohár Cabernet. 
De lehet hogy csak túl sok már megint a szabadgyök a fejemben, és nem akarok arra gondolni, hogy egyedül halok meg egy macskával az ölemben. xD

By the way, Hugi adott nekem blogawardot. Valamikor esedékes lesz kiposztolnom. És őneki is sürgős szüksége van egy önbizalom-beöntésre, mindenki vidítsa őt is a blogján!  

P.s.: Mindenki hallgassa meg Schubert opus 100-at. Veri Tiestot. És ez házi feladat.