Fél éve járom a főiskola rögös útját.
Szeptember óta kísért egy jelenség. Ez a jelenség két lábon jár, félhosszú, barna haja van, és szolid öltözködési stílusa, általában lelkes, ám nem túlzottan különleges mosollyal párosítva. Mindehhez tartozik egy csicsergő hang, és valószínűleg ambíciók a nemzetközi üzleti életben való elhelyezkedéshez. Elvégre nemzetközi gazdálkodás szak a helye a kasztrendszerben, azon belül első félévét tölti, ugyanúgy mint én. És mindez bele van zsúfolva 165 centiméter női testbe.
Havonta kétszer összefutunk vagy a folyosón, vagy az udvaron. És mindig ugyanaz a jelenet ismétlődik, helyszíntől függetlenül.
Eme jelenségből először előtör a nevem, mit széles mosoly követ a részéről. Mindeme audiovizuális sokk hatására egy tizedmásodpercre leállok, és minden idegszálammal és neuronvégződésemmel próbálom a hangot elhelyezni valahol a tudatomban, de nincs róla szeptembernél korábbi  emlékem.  De manapság ki akar arcot veszteni oly apróságokkal, mint az, hogy nem tud semmit szívbéli jó ismerőseiről. Ugyanolyan szívélyes mosolyt csalok arcomra, és egymás holléte felől érdeklődünk, a vizsgák állásáról és a tanári kar és az adminisztráció szépségeit vitatjuk. Pedig mélyen, legbelül egy kicsike hang végig ott suttogja bennem a megfelelő mondatokat, miket ki kéne mondanom:
"Kösz, jól. És te? És mondd csak, már év elején kérdezni akartam, honnan a fenéből is ismerlek?"
De nem teszem. Több okból. Nem akarom megbántani, és kellemetlen helyzetbe hozni a lányt. Pontosabban fogalmazva, a valósághoz hűebben viszont én nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni. Mert inkább mosolygok, belül teljes zavarral, minthogy lehulljon rólam az álarc, és kiderüljön, nem emlékszem rá, és az, hogy találkoztam vele, számomra nem jelent semmit. Én nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni. Én nem akarok presztízst vezsíteni.
És vajon hányan, ó hányan vannak, akik a világ nyugatibb felén ehhez hasonló párbeszédeket folytatnak? Nem havonta kétszer a folyosón.
Minden nap, a hálószobában.