Copal - Élet, vélemény, szociopszichopaták

 Kicsit negligálva volt a blogfelületem az elmúlt időben, de mivel már kommentben is lökdöstek, hogy írjak, úgy gondoltam, ideje valami szépet és okosat posztolni. 
Az utolsó bejegyzés óta annyi érdemi fejlődés történt az életemben, hogy új élettársam van Leonard, az új laptop személyében, akivel sok boldog időt fogunk eltölteni ketteskén. Szerelmünk tiszta és plátóian szűzies.

Ezen kívül halad velem előrefelé az élet. Múlt héten túltettem magam néhány ZH-n, amik után csütörtökön kitört belőlem az infantilis gyermek, és csütörtökön Arisztokratikus elvtársnál csaptunk egy görbe sör-lego partyt. Eszméletlen, mi mindent hozhat össze az ember egy kis alkohol és más tudatmódosítószerek hatására kis műanyag kockákból. A Lego 20 21 évesen is menő dolog. 
Mindezt követte egy beugrás a régi szektás ismerősökhöz, akikkel eltöltöttem a szombatot és még valamennyit a vasárnapból is. Üditő élmény volt, meg kell hagynom. Egyrészt jó volt látni a régi arcokat, összekoccanni Hugival (és elpusztítani Mocsári Szötyivé válás közben tetemes mennyiségű bort), másrészt megtapasztalni egy játékban az NPC-ség szépségeit. Alapvetően jó érzés NPCnek lenni. 
Mindig is vallottam, hogy az ember a hétköznapi élete folyamán szerepek sokaságát játssza el. Szociális helyzettől és szituációtól függően más és más aspektust engedünk felszínre magunkból. Az NPC-lét lényege pedig ennek a desztillációja volt. Egy adott, igen erősen behatárolt szerepkört tölthettem ki önmagam megválogatott darabjaival, következmények nélkül. Ami érdekessé teszi ezt az egész állapotot az az, hogy a szerep ott tisztán szerep tudott maradni, volt kezdete és vége. Az életben a felvállalt szerepek folyamatosak, állandó mozgásban és jelenlétben vannak. Attól, hogy a munkában a kegyetlen, érzelemmentes szakember maszkjában van az ember, nem szűnik meg szerető családapa, vagy kedves barát lenni. Mindössze mások a körülmények, amikben játszik.
S itt van számomra a nagy kérdés. Mi is az ember? Mi a körüljárható, egzakt egyéniség? 
Alappéldának itt vagyok én. A barátaim között, az utcán alapvetően egy életvidám, kedves (?) ember vagyok, aki szereti az indie-elektronikus zenét, keresi a pozitív, szép dolgokat az életben. Itthon, a konfortzónámban viszont néha előtör belőlem valami, és elkezdek komolyzenét hallgatni, és a külvilági életemmel nem egészen összeférő gondolatok, elképzelések és hangulatok rohannak meg. De akkor ki is vagyok én? Melyik oldalam az, amire rábökhetek, hogy igen, ez itt az igazi Copal?
Vajon mindenkinek van ilyen oldala? Furcsa elképzelni, amint a konditeremben hetente látott emberek hazaérnek, és az egésznapos csontmorzsolás után leülnek a hi-fi elé, elkezdenek ABBA-t hallgatni, és elkortyolnak egy pohár Cabernet. 
De lehet hogy csak túl sok már megint a szabadgyök a fejemben, és nem akarok arra gondolni, hogy egyedül halok meg egy macskával az ölemben. xD

By the way, Hugi adott nekem blogawardot. Valamikor esedékes lesz kiposztolnom. És őneki is sürgős szüksége van egy önbizalom-beöntésre, mindenki vidítsa őt is a blogján!  

P.s.: Mindenki hallgassa meg Schubert opus 100-at. Veri Tiestot. És ez házi feladat.

Nos, azt hiszem most egy kis időre kényszerszáműzetésre kerülök a világháló csodás világáról. Tegnap este 19:00 magasságában két kedves fiatalember betört otthonunkba, és csekély 5 perc leforgása alatt sikerrel feldúlták az egész házat, ellopták két laptopomat (az egyiket körülbelül 4 napja kaptam :P), az általam használt fényképezőgépet, és néhány egyéb, kisebb értékű bizsut.

Az, hogy az otthonom/unk szentségét megtörték, a biztonságérzetünket felőrölték és az ellopott tárgyak anyagi értéke kevésbé zavar. Ami inkább felforgatja most kicsiny lelkivilágomat az a tény, hogy az egyik ellopott laptopon az elmúlt 4 évemnek minden lenyomata, emléke és munkája volt. Emlék és "művészcélú" képeim, írásaim, munkáim, személyes dolgaim, minden ilyen adatom most elveszett. Az első Külkeres prezentációmtól kezdve a Rékával anno domini létezett kapcsolatunk közös képein át nem túl magas irodalmi értékű novelláimig és verseimig minden oda. És ez az ami inkább b*ssza az agyamat. Ezek voltak kis horgonyaim a múltba, dolgok, amikről azt hittem, hogy évek múlva is majd előszedhetem őket a memóriabankok mélyéről, és felidézhetem az akkori érzéseimet, hangulatomat, emlékeimet. 
Mert sajna az a szomorú, hogy az emberi emlékezet egy homályos, állandóan változó dolog. Sok emlék elfakul, eltűnik, átalakul az idők múlásával. Sok dolog van, amit évek folytán elhagyunk.
Áhh, basszameg, nem tudom leírni és megfogalmazni. Majd máskor. Egy üres, új gépről.

 

P.s.: Per pillanat netelérésem a Külker gépparkjáról van. Fun.  

Ritkán emlékszem az álmaimra.
Pontosabban ritkán fordul elő, hogy huzamosabb ideig benne marad az emlékezetemben. Általában az ébredés utáni ötödik percben, a fogmosás és a reggeli cigaretta között félúton elszáll a fejemből minden emlékkép "másvilági" kalandjaimról, és maximum érzelmi lenyomatuk marad meg.
Ugyanakkor néha, nagyon ritkán előfordul, hogy egy álom élesen beleég a memóriámba. Persze, nem minden részlete, de nagyjából egész pontosan képes vagyok visszaemlékezni, mi történt benne, ki voltam benne, kik voltak benne. Legtöbbször ezek olyan álmok, amik előtt széttárt karral állok, és nem tudok velük mit kezdeni. A tudomány mai állása szerint ugyanis ezekben a furcsa, számomra néha meglepő és sokkoló képekben és eseményekben, miket alvásom során átélek, agyam az elmúlt napok, hetek eseményeit és képeit dolgozza fel a maga szimbolista módján. És ha mindez igaz, akkor - hiába tartom magam azért jónak szemiotikából - önmagam szimbólum és képzetrendszerét sem ismerem. Vagy a tudomány az, ami téved. Mindkettő elképzelhető.

Járja az az urban legend, hogy álmodban nem halhatsz meg. Mielőtt a balta lesújtana, a szörny elérne, a talaj túl közel kerülne - felébredsz. Lehet hogy zavartan, lesújtva, hevesen lélegezve, de felkelsz a végkifejlet előtt. 
Én most szeretném megosztani virtuális titkos naplóm keretein belül senkivel és mindenkivel egy álmomat. Pontosabban azt az álmot, ami ma felrázott pihenésem békéjéből. Hogy mi lehet az értelme, azt magam sem tudom. Lehet, hogy ti, valós és ismeretlen ismerőseim, olvasóim többet tudtok belőle kibogozni mint én. Lehet, hogy még annyit sem. Mindenki döntsön maga.

Tavasz van, és én egy mezőn állok a barna kabátomban, nyakamon sálammal. A fák már fáradtzöld leveleket hajtottak, a sápadt füvet enyhe szél borzolja. A táj békés, a nap süt, az ég nyáriasan sápadtkék. Ott áll valaki mellettem, és beszél hozzám. Pontosabban beszélgetünk. Félelemről, érzelmekről, az addigi életről. De ez nem meglepő. Hisz jön a Föld pusztulása, és mi ezért jöttünk ki a mezőre. 
Nem csak mi tudunk a közelgő végről. Mindenki tud róla, régóta tudjuk, a tudósok megmondták: Aznap, ennyi óra ennyi perckor beleütközik a földbe, és a kataklizma el fog mindent pusztítani. 
Ott állunk hát, és várjuk mind a ketten a véget. Nyugodtaknak tűnünk, mindketten fáradtan mosolygunk, tudjuk, hogy ez elkerülhetetlen. Az esélytelenek nyugalma szállt meg minket. 
Majd hallom a robajt. Először csak távoli, halk morgás, mint amikor a távoli óceán zúgását hallja az ember. Majd elkezd egyre erősödni, egyre mélyebb, és pokolibbá válni a zaj. Mintha ezer és millió kő ütődne egymáshoz, mintha a hegyek futni kezdenének. Az ég alja elkezd narancsszínbe borulni. Ránézek a másikra, és látom hogy fél, megpróbálom megnyugtatni abszurd szavakkal. Majd behunyom a szemem, és csak a zajt hallom, az őrjítő, mély, pokoli dübörgést, mi egyre közelít. Tudom, hogy ez a vég, közeleg a halál. Eddig nyugodt voltam, tudtam, hogy elkerülhetetlen, de most elfog engem is a rettegés, az elemi félelem, a fájdalomtól és az elmúlástól való aggódás. Nem akarok menekülni, állok egy helyben, csukott szemekkel, de nem hagy nyugodni a kérdés: Mi lesz ezután? Fájni fog? Érezni fogok valamit?
A levegő remeg körülöttem, a zaj elviselhetetlen, de nem nyitom ki a szemem, majd arcomat egy pillanatra felfoghatatlan hő érinti meg. Inkább érzem, mint hallom a mellettem álló halálsikolyát.
És vége. Érzem, a pokoli, pusztító, halálos ár átfutott rajtam, és hogy én meghaltam. Kinyitom a szemem, tudom, hogy testem nincsen már, hamuvá omlott, de mégis úgy érzem, mintha még mindig létezne. Pedig csak sötétség van körülöttem, végtelen sötétség, és én egyedül vagyok benne. Meglepve konstatálom, hogy egyáltalán semmit sem éreztem. Majd hirtelen tűzkötelekből egy kusza minta alakul ki előttem, és egy mély, kellemes férfihang megszólal mögöttem: Tűzből font háló...
És újra megszülettem.

 

És ekkor én felébredtem, ledermedve és a megdöbbenéstől megbénulva. 

 Nos, jöjjön akkor a tegnap megígért 2009-et lezáró, és a 2010-es évet hivatalosan elindító poszt.

Az elmúlt évre úgy érzem, mindig is ambivalens módon fogok visszagondolni.
Egyrészt edigi életem egyik legjobb nyarát hozta el. A barátaimmal töltöttem nagy részét, kezdve a nyárt megnyitó berényi háromnapos "vakációval": Jacuzzi, medence, szalonnasütés, nyár, és csak mi, a fiatalság. Folytatódott balatoni leugrással, soksok összeruccanással, és végül (de nem utolsó sorban) egy fergeteges Sziget-feszttel, ahol Neotól kezdve Klaxonson át (az idei év nagy zenei felfedezettjei számomra) Ladánybene-koncertig tele mindennel. Mit mondhatnék, csodás volt. :)

Ugyanakkor ez az év elhozta eddigi életem legnehezebb időszakát is. Tény, hogy még elég friss élménysorozat, ezért érezhetem így, és valószínűleg lesznek az eljövendő években nehezebb időszakok is. De az, hogy a nyár folyamán megkavarodott a tanulmányi helyzetem, megfejelve anyám ősznyitó műtétével, majd nagyapám halálával, és mindennek megkoronozásaként kapcsolatom végével, nos...Fogalmazzunk úgy, nem volt egyszerű. De sokan segítettek mindezeken átjutnom, és hogy ne legyek emberi idegroncs. Mindenki tudja, akinek szól, hogy köszönöm, és rettentően hálás vagyok a segítségért. :)

Röviden és tömören összefoglalva ilyen volt 2009. Vegyes érzelmekkel viseltetek iránta, de annál optimistább vagyok 2010. irányába. Reményeim szerint ez az év az új kezdetek, a megújulás és a felépülés éve lesz. Zenét fogok hallgatni, fotózni fogok, megismerkedek új emberekkel, és nekifekszem végre keményebben a tanulmányaimnak, és megpróbálom felépíteni és megismerni önmagamat. Bezony, tervek vannak, csak ki kell őket vitelezni.

És mivel eléggé halálkóma állapotban vagyok, és visszaolvasva rettentően klisé-szagú lett a bejegyzés, így inkább lezárom soraimat, és összekészítem magam a holnapi munkára és az estére. Mielőtt belefojtom magam egy újabb tál közhelybe.

 Ugyan a 2010-es évet egy nagy "És mi is volt akkor 2009-ben?" poszttal szerettem volna indítani, de ez eddig napolódott (de nem marad el!), mivel 2010. eddig eltelt hat napjában egy nap se voltam eléggé:
1. Józan
2. Kipihent
3. Szellemileg aktív
ahhoz hogy egy ilyen posztot összerántsak. Úgyhogy 2010 első posztja a mai napomról fog szólni. Egy olyan napról, amikor két igen vicces abszurditás is megesett velem. Kezdjük időrendileg az elsővel, ami nem más, mint

A tinédzserkori cigarettavásárlás szépségei 

Mint hűséges olvasóim és régi ismerőseim, továbbá titkolt stalkereim és imádóim tudják, mocskos nikotinfüggő vagyok úgy körülbelül 14-5 éves korom óta, különböző mértékekben. Ezzel együtt jár az, hogy saját cigarettát veszek (ha épp van rá pénzem), különböző boltokban, mindenféle márkát. Egész ifjú korom óta magas termettel és erős arcszőrzettel áldott meg a sors, így jobb napjaimon még régen se volt nehéz meggyőzni a különböző trafikok és dohányárut árusító üzletek eladóit, hogy bizony, ez a vásárló legálisan vásárol tabakot. Kiskorúságom alatt alig néhány alkalommal kérték el a személyi igazolványomat, hogy vajh' tényleg benne vagyok-e már a legális korban (általában nem voltam). Utoljára ilyenre emlékeim szerint 17 éves koromban került sor. 
Képzeljük el a mai szituációt!
185-190 centiméter magas, barna kabátos úriember erősen csapzott hajjal (a szakadó hó nem tesz jót a frizurának), hatnapos borostával (ami már-már szakáll) belép az üzletbe, odamegy a pulthoz, és határozott hangon kér egy doboz <insert londoni korzónév here>t. Az eladó visszatekint az úriemberre, végigméri 44-es bakancsától kezdve a borostán át a hajig, majd rezzenéstelen arccal közli: "Először egy személyit kérnék".

Erőteljes what the hell momentumnak éreztem azt a pillanatot. Egyrészt megható, hogy kinézetem megőrizte fiatalságát és tinédzserkori lendületesen energikus mivoltát*, viszont elkeserítő, hogy kinézetem megőrizte tinédzserkori voltát. Valahol azt hittem meglátszik az emberen a huszonéves kor. Vagy legalább a nagykorúság ténye, az isten szerelmére!

Második abszurd, és szintúgy retro-felhanggal kecsegtető történetem napomról pedig a

The most beautiful couple ever címet viseli.

Fogadott hugommal, B-vel anno régen is sokszor megkavartuk az emberek fejét, hogy mi most párkapcsolatilag vajh' egy item-et alkotunk-e, vagy sem (segítség a kevésbé tájékozottaknak: Nem). S mivel nem is oly rég körülbelül 24 óra eltéréssel mindketten szinglikké váltunk, így újból felvettük a hugi-bátyus kapcsolatot az internet segítségével.

Nos, a mai nap folyamán találkoztunk, hogy ő nekem egy kávé mellett Dollhouse részeket másoljon pendrivera. A kávézó elhagyása után (közben, előtt, meg úgy anblok mindig) épp szokásos "piszkáld a másikat, és kergesd az idegbe" verbális játékunkat játszottuk, midőn leszólított minket egy Krisna-hívő, és a beszélgetést az alábbi felütéssel kezdte:
"Sziasztok! Látom ti egy nagyon szép szerelmes pár vagytok, ugye nem baj, ha megzavarlak titeket azzal a kérdéssel hogy..."

Hugival először váltottunk egy döbbent pillantást, majd szegény embert erőteljesen zavarba hozhattuk szívből jövő kacajunkkal, majd egy újabb sokatmondó what the hell pillantással nyugtáztuk, hogy igen, retro-hangulat van a levegőben.

 

Konklúzió? Nincs. Hogy viccesek a történetek? Számomra igen. Van más, ami fontos? Nincs. Köszönöm a figyelmet. 

 

*MWÁHÁHÁHÁROFTLOLLMAOCETUNG 

 A zene csodálatos dolog.
A zene évezredek óta központi része az ember életének. És a zene hatással van ránk. Lélekből szól, lélekbe hatol. Ha az ember megnyitja magát előtte, olyan, mint a köd. Észrevétlenül hatol belénk, lelkünk résein át, és anyagtalanul ki is tölti ezeket a hiányokat. 
Belénk tölti a hangulatát, feltölt energiájával vagy elveszi minden életkedvünket, mélybe taszít vagy felemel az égig. Drog, melyre az ember észrevétlenül szokik rá, drog, ami befolyásolja, drog, ami átmossa, kitisztítja és végtelen mennyiségű szennyel tölti fel.
A zene gyógyított sebeket, megédesített különleges alkalmakat, elfeledtedte bánatunkat. De volt már eszköze a fanatizációnak, erőszaknak, kísérője fájdalomnak és halálnak.
A zene egy angyal. A zene egy démon. A zene az ember.

P.s.: 60 + 5 órája hallgatom a számot. Csak ha valaki magyarázatot szeretne. 

 A felnövés vészes és biztos jele, hogy az ember nem elégszik meg öltözködésnél az "Ez fekete, az fekete, jó lesz ez így" zoknikeresési metodikával, hanem feltúr három fiókot hogy megtalálja a fekete zokni egzakt fekete párját.*  
Mindemellett megosztanám az olvasóközönséggel azt a fun factet, hogy lassan 60 órája hallgatom minden éber pillanatomban a The Servant nevű formáció Cells c. számát. Rossz lesz ez így, pláne hogy kombináltam tegnap a Sin City megnézésével. Kerülnöm kell a szúró és lőfegyvereket.
Harmadrészt minden igyekezetem ellenére nem tudok fotózni. Sziluetteket pláne nem. Kéne valami egyszerűbb téma.

Off I go!

* Mert a fekete zokniba beleszőttek három fehér cérnaszálat, és úgy már nem AZ a fekete zokni, ami elsőre a kezem ügyébe kerül. Őrület.

No, a karácsony is átrepült fölöttünk (pontosabban még tart néhány óráig). 
22-én barátokkal töltöttünk el egy meglepően komolynak induló, de végül részegedésbe torkolló ünnepi estét (csak hogy véletlenül se érezzük 20 évesnél többnek magunkat),majd 24-én kiscsaládi szinten ünnepeltünk, étellel, likőrrel, mindenfélével rogyásig. 
Elmondhatom, hogy jó volt a karácsony. Rengeteg szép, hasznos és jó ajándékot kaptam. Hogy pontosan miket, azt egy mondatban talán tudom is summázni: Az új lávalámpám fényénél (by anyámék) olvasgatom az egyéniesített Bro Code-ot (by Timi), miközben egy hatalmas bögréből (by Réka) mandulalikőrt (vagy pálinka? Nekem likőr-hatású) kortyolgatok (by Adri). Szeretem, ha használható dolgokkal lepnek meg. És idén ezt nagyon is jól sikerült eltalálnia minden szerettemnek. :)

Emellett viszont problémában vagyok, mivel a család globális szétszórtsága miatt a két ünnep közötti időt nem a rokonság végiglátogatásával töltöm, mint minden normális ember, hanem itthon üldögélek, és várom, hogy leteljen a karácsony, és szervezhessek valami programot magamnak. Addig pedig olvasok és filmezek. Igényem van újraolvasni az Amerikai Psycho-t. Úgy érzem, Mr. Batemant kicsit könyebben érteném meg most.

Cheers. 

 

 Mióta hazaértem Telemarketer cimborától, azóta a konyhában sürgök-forgok, a nappaliban takarítok vagy a ház valamelyik pontját suvickolom, esetleg barkácsolom össze a barátok karácsonyi ajándékait. 
Ez egyrészt nagyon, nagyon szomorú, mert szívesebben döglődnék a gép előtt, vagy simán az ágyban egy könyvvel. Nem szeretem a házimunkákat, ez van.
Másrészt vidám, mert ha mégis rámszakad a saját lakás, és életem hátralevő részét agglegényként élném le (jobb esetben playboyként vagy netalántán független gentryként) akkor se fenyeget az a veszély, hogy éhenhalok, esetleg hogy a saját koszomba fulladok bele. Ha a háziasság a metroszexualitás jele, akkor bassza meg a címkéző világ, és hozzon nekem egy appletinit. 

 Istenem, de szeretek hóesés közben az ablakomban ülni, élvezni a talpam alatt fűtő radiátort, és nézni, ahogy az apró kristályos fagyott vízcseppek hullanak alá az égből. 
Nem egészen véletlen, hogy tél-fétises fanatista vagyok. ^^

A csapadéknak számomra két elfogadható formája van, az egyik a köd (mert nincs is annál hangulatosabb, mint a ködben úszni és csatangolni) a másik pedig a hó (fehér, pelyhes, szikrázó hideg szépség). Mind a kettő képes mosolyt csalni az arcomra. 

Az elmúlt 24 órában két olyan klippet is a szemeim elé sodort a sors (és a különböző videómegosztó portálok), amik erőteljesen kikacsintanak az adult entertainment felé. Az egyik a Rammstein féle Pussy (beszédes cím), a másik pedig a Massive Attack új számának/lemezének videója, a Paradise Circus. 
Nevezzük nevén, mindkettő a pornóval operál, egy olyan műfajjal, ami a társadalom "arcának" undorító, megvetendő és tűzrevaló. Elvégre a szexualitás legnyersebb, már-már erotikamentes formáját dobják a szemünkbe ezzel. Beteg, bűnös dolgokat - szerelem, elkötelezettség nélküli szex, nyers testiség, az ördög orgiája.
Mégis, az dobja az első követ a klip alkotóira, az legyen az első aki megbotránkozik, aki soha az életében nem nézett ilyen típusú filmet, akinek a lelkének mélyén nem dolgoznak olyan vágyak amik arra várnak, hogy kitörjenek, elsöpörve a civilizációs máz adta korlátokat. 
Mert ilyen vágyak mindenkiben vannak. Mélyen, legbelül mindenkiben ott van a saját kis ördöge, ami tombolásra, féktelen pusztításra, romlott dolgokra sarkall. Lehetsz akármilyen erkölcsös, egyenes és tiszteletreméltó, legbelül akkor is ember vagy, és az ember - állat. Egy emlős, aki felegyenesedett, megtanult eszközöket készíteni, elkezdett gondolkodni önnön létezésének értelmén, és az őt körülvevő világon, de attól még állat marad, minden állatok legveszélyesebbike. Mert míg egy ragadozó "mindössze" gyilkolni tud, az ember mindezt kreativitással teszi. Elménk módokat ad a legváltozatosabb kínzások, fájdalmak, kicsavart fantáziák megalkotására. Mind az ágyban, mind az életben. 
És mi ezt nem azért tesszük, hogy csillapíthatatlan fizikai éhséget oltsunk, vagy megvédjük magunkat. Ó nem.
A mi ördögünk szórakozásból tenné ezeket.
És, neked mik a vágyaid?

 

 

Update: A youtubeos link meghalt (szerzői jogi védelem miatt elméletben), átirányítva az Audioporncentral postjára, ahol automatikusan induló videó kicsit lejjeb görgetve látható. Consider yourself warned.

 

A városok fényei részegítőek.
Nem az agglomerációbeli nagyra nőtt faluk egyszerű utcai lámpáira gondolok. Azok mindössze a technológia páraszerű narancs lecsapódásai az utcák pókhálóján, amibe a honpolgár biztonság utáni vágyában oly könnyen beleragad.
Egy város fényei hideg élettől dobognak. 
Az épületek neon reklámjai és kékesfehér fényei, a szüntelen forgalom sárgás csíkjai - ezek azok, amik a fényeket oly veszélyesen csalogatóvá teszik. Szüntelen mozgás és állandóság, a mobilitás és a stabilitás világító kettőségei, egy ugyanolyan pókhálóba szőve, mely mégis más állat szövedéke. Egy kegyetlen, számító, szenvedélyes állaté, ami csak arra vár, hogy édes ígéreteivel megragadjon és magához láncoljon, hogy végül megrágott csontjaidat vesse ki magából.
És mégis, alig várom, hogy ez az állat felfaljon.  

Moby - Walk with me, Lord

Walk with me, Lord
All alone. 
This tedious journey
Won't you walk with me?

Tegnapelőtt még arról akartam írni, milyen baromi szép a belváros este, most, hogy karácsonyi díszbe öltözött.
Tegnap arról akartam írni, hogy az élet rossz, kegyetlen, náthás vagyok, és a meló leszívta minden erőmet.
Most hogy felkeltem, és nemsokára munkába megyek, inkább csak annyit írok:
Szerelmes lettem a teliholdba.

Tehátszóval.

Szerdán összefutottam Rékával egy beszélgetésre, ami talán hülyeség volt, talán nem. Énnekem biztos, hogy használt. Átfutottuk, hogy mi is volt, hogy volt, miért is nem volt kapcsolatunk hosszabb távon működőképes, és megnéztem a Listát (véleménye szerinti rossz és jó tulajdonságaim összessége). És ugyan sok olyan dolgot tartalmazott, ami véleményem szerint a személyiségem szerves része, így nem megváltoztatható, egy pont megragadta a figyelmemet, mi szerint nem tudok célokat kitűzni magam elé. Ez valamilyen szinten igaz is, meg nem is, a bizonyítványt nem magyarázzuk, de talán tényleg nem árt, ha szépen pontokba szedem, miket is akarok elérni rövid, közép és hosszútávon. Szóval lássuk ezeket, és osszuk meg a nettel, mert akkor talán eléggé motivált leszek ahhoz, hogy végig is vigyük. Úgyis most át kell gondolnom az elkövetkező időket, és ahhoz kell alakítanom az életemet, szóval kezdjük a rövid távú célokkal:

1. Leadni X kilót (ahol X egy 5-15 közti szám). Elkényelmesedés + sportszegény életmód = rossz. Fitt atlétatestfelépítés = jó. 
2. Folytatni a főiskolát, és lediplomázni, lehetőleg jó eredménnyel. Mert ugyan a szakma maga nem biztos hogy magába fogad, de szükséges a papír a hosszabb távú célokhoz. 
3. Több koncertre és szórakozóhelyre eljárni, és minél több őrültségbe belemenni. Ideje elkezdeni huszonéves főiskolásként élni. 
4. Kialakítani egy új, modern imázst. A külső és a viselkedés határozza meg az embert a többi ember számára, nem az, amit gondolok és amit senki sem hall. Azt hiszem kicsit több pénz fog elmenni az elkövetkező évben ruhákra és kozmetikumokra, mint eddig :).
5. Még. Egy. Nyelvvizsga. Lehetőleg németből.

Aztán ha ezek megvannak, jöhetnek a közép-hosszútávú dolgok, amik olyanokból állnak, mint...

1. Főiskola után elvégezni egy posztgraduális képzést. Jó pap holtig tanul, és a jó pap jobb esélyekkel fut neki egy állásinterjúnak.
2. Főiskola után minél előbb elhelyezkedni a munkaerőpiacon. A huszas évek az embernél már a gyűjtögető-életmód elejét jelentik. Ha fiatalon nem tudok elég pénzt összeszedni arra, hogy beindítsam az életemet, akkor soha nem fogok, és mivel a gazdasági-szolgáltató szektor eléggé rugalmas a kínált pozíciók terén, így biztos, hogy lesz egy olyan poszt egy multinál, ahova befúrhatom magam jó fizetésért. És ebből jön a következő pont, mi szerint...
3. Függetlenedni anyáméktól, és megvásárolni (lehetőleg banki hitel nélkül, vagy minimális banki hitelből) álmaim városi lakását. A fiatalkoromat agglomerációban és vidéken töltöttem. Szerintem a zöld, és a természet túl van értékelve. A jövőmet én mindenképpen egy nagyváros belső, pezsgő területén képzelem el, modern bútorokkal, magas technikai felszereltséggel és egy lávalámpával. Mindenkinek megvan a maga perverziója.
4. Kimenni külföldre (USA, Keleti part, London, etc.) élni egy kicsit. A röghöz kötöttséget már kétszáz éve sem szerették, és el is törölték. Véleményem szerint a nacionalizmus egy XIX. századi eszme, aminek nem feltétlenül kellene befolyásolnia a XXI. század emberét. Magyarország szép és jó, de tele van olyan (mind társadalmi, szociálpszichológiai és gazdasági) problémákkal, amik miatt nem egészen érzem a szükségét annak, hogy foggal-körömmel ragaszkodjak hozzá. A világot én meg akarom ismerni, és ennek a legjobb módja, ha odamész valahova hosszabb időre, és benne élsz az adott kulturkörben. A család pedig megvár, és remélem, a barátaim is. :)
5. Venni egy Lexust. Mert nincs szebb egy környezetbarát, menő autónál, aminek a hátuljára rárakhatok egy kis matricacsíkot: A másik autóm Trabant. (Igen, ez régebben Mercedessel volt).

És persze vannak olyan célok, amiket nem kötnék időhöz, mert vagy nem lehet konkrét időpontot hozzájuk rendelni (folyamatos dolgok), vagy mert nem csak tőlem függnek. Ilyen például az, hogy fenntartsam a baráti és családi jó kapcsolatokat, kiépítsek egy megfelelő kapcsolati rendszert ("Haverom ismerősének a barátjának van egy unokatestvére, aki talán tud neked ebben segíteni..."). De ide tartozik még az, hogy előbb-utóbb megtaláljam a Nagy Ő-t (shift + ő-t próbáltam már, de az én ízlésemnek túl kerekded és csápos volt.), akivel majd letelepszem a fent említett lakásban (vagy annak nagytestvérében), és családot alapítok. Mert tény, hogy most estem ki egy szép, és hosszú párkapcsolatból, és szokom a függetlenség és a szabadság érzését (ami azért valahol jó), de ezt az érzést nem akarom életem végéig fenntartani. Hiszem, hogy valamikor a sors elém fogja küldeni azt a nőt, aki inspirál majd, és motivál az élet élvezetére, és a később megfogalmazott és kitűzött célok elérésére sarkall, aki majd elfogadja és szereti lényem egész kusza összességét, és akinek ezt az érzést viszonozhatom. És remélhetőleg ő lesz az a nő, akitől lesz egy (szigorúan, darabra 1) gyermekem (lehetőleg lány, mert nincs is szebb az overprotective apa szerepénél, aki vadászatra, lőgyakorlatra és bungeejumpingra hív el minden kezdő udvarlót, aki a közelébe megy), akinek majd tizenéves korában elmesélhetem az egész ifjúságomat (példának okáért azt is ahogy ezt a blogot írtam 2009. novemberének a végén), és elmondhatom neki annak a történetét, hogy jártam Anyáddal (yep, pun is stroooongly intended). Szóval irány felülésezni!

P.s.: Náthásodom. Nem szabad még két hétig betegnek lennem, ergo intenzív mézesvodka és mézesteásvodka kúrára írom elő magam. Szigorúan egészségügyi szempontból. Ez teljesen érthető, nem?  

 Család sikerrel újraegyesült, anyám hazaért az üzleti útról, és mégsem zuhant le. Mínusz egy kő a szívről. 
Határozottan jó hatással van rám az, hogy egész délután az Anima Sound System előbb megénekelt darabját hallgattam/om. Majd ha összeszedettebbek a gondolataim (ergo majd holnap), postolunk egy szépet és hosszút. A lényeg, hogy látni a napot a fák alatt. Vagy talán nem is ez a lényeg. 

A lényeg a bolyhos, meleg pamutzoknikban van, amik átmelengetik a lábad a hideg novemberi estéken. Bizony. 

Lőjetek le, ön és közveszélyes vagyok kialvatlanul. ><

 

Hölgyek, urak, zigóták,

örömmel mutatom be 2010 azon albumának egyik slágergyanús elemét, amit fixre meg fogok venni, magyar pénzért. Ha jól működik az elmém, ez lesz az első olyan CD, amit legálisan fogok "fogyasztani" körülbelül 6 éves korom óta. Én a kapitalizmus nagy barátja.

De februárban ezt az Anima albumot mindenképpen, bármi áron. Must have!

 

 Ugyan kedd van már, de azt hiszem, ez a hét egy hoooosszú hétfő lesz.

És ha még vmi történik mostanában, akkor valakit keresek, akinek átrághatom a gigáját.

(Igen, a blogíró bosszús.)

  Több mint egy éve nem írtam ide.

Azzal boldog-boldogtalan tisztában van, hogy valami bűzlött és bűzlik Grúziánál (hogy ki miatt bűzlik, azt majd később feszegetjük).
Azzal is tisztában van, ugyan nem minden boldog-boldogtalan, hogy Viktor szerint ezért a sajtszagért civilizált módon meg kéne dádáznia Magyarországnak, sőt, egész Európának az orosz medvét, függetlenül attól, ki kezdte (csak hogy decemberre már a sztyeppek felől ne legyen gázunk, és a tüzifamentes népesség hibernálódjon).

A kérdésem:
Most fű alatt kitört valami fegyveres konfliktus köztünk és akármelyik keleti között? Vagy csak passzióból repül el a negyedik sugárhajtású vadlibaalakzat a házunk fölött? Aki tud valamit erről, legyen szíves, szóljon, mert akkor elindulok a pesti óvóhelyek felé. Köszönöm.

 

 

 

 

 

 

 

 

Vérlovamtól kaptam ezt a megtisztelő címet, köszönöm neki. :* <3

A továbbadományozás szabályai:

1. Helyezzük ki a kitüntetésképp kapott logót a blogban.
2. Nevezzük meg saját blogunkban az adományozót.
3. Díjazzunk 5 eddig még a címre nem jelölt blogírót.
4. Hagyjunk üzenetet a kiválasztott blogokban.

És ugye reflexből adnám neki is vissza az egyik helyen, elvégre szerintem remekül ír, de az ilyeneket nem lehet labdamódra visszadobni, úgyhogy lássuk, kiknek adom tovább eme képet és elismerést:

1. Dory blogjába, mert a design mindig hozza a színt is meg a vonalat is.

2. Yaga blogjához, mert ugyan az izombarbár design nem tetszik, de az írásai között találok olyanokat, amiktől lefordulok a székről nevetés közben.

3. A Rékuc és Reckl Amál által vezetett Fikablognak, mert a postokkal, amiket írnak nem mindig ért ugyan egyet az ember, de a olyan témákról írnak, amikkel foglalkozni kell, és úgy, hogy nem nyílik ki a bicska tőle az ember zsebében.

4. A két utazónak, akik lassan elérik Indonéziát. Reméljük addig se eszi meg őket egy kannibál törzs.

5. Tótawé. No comment.

Szívem szerint még rengeteg embernek adnám ezt, de ötöt lehet díjazni. Én nem fogok most részletes listát kreálni, hogy még ki kapná, ha nem kapta volna már meg/beleférne a keretbe. Kedvesemnek viszont újból megköszönöm, hogy adta. :)

Ahogy Drakula is halott volt, de feltámadt (és ugye élvezte), úgy a blog is egy időre meghalt, majd most újbol ideiglenesen feltámad, és ha élvezem, akkor remélhetőleg hosszú távra is. :D
A fő probléma ofkorsz az időhiány volt, továbbá az, hogy nem tudtam eldönteni, mi legyen a blogból. Kedvem volna elhúzni a dolgot politika-véleményblog irányba, esetlegesen gasztrokritikai vonalra. Ami azért nehéz, mert egy posztban említeni Gyurcsány Ferencet/Mikola Istvánt a Café LeRoy csípős csirkeszárnyaival eléggé necces project lenne. Hányingert nem szeretünk okozni.
Továbbá szólhatna a blog játéktesztekről, de mivel a központi vas, amiről működök, nem éppen a modern technológia csúcsa, így a legfelső határ, ameddig elmehetek, az a C&C Red Alert 2, vagy a Haegemonia.
(Apropó, aki tud megoldást arra, hogyan lehetne egy SiS videókártyát (ofkorsz laptopról beszélünk) működőképeséé tenni, hogy a gémek ne omoljanak össze rajta, kéretik szóljon. Köszönöm.)

Szóval mik is történtek a bloggerrel az elmúlt x+2 időben, azaz velem?

Letudtam erre a félévre a vizsgákat, ha nem is oly jó eredménnyel mint az előző félévben, majd elkezdtem pénzügyitanácsadni, ami egyenlőre nehéz kenyérnek tűnik mégis, majd nemsokkar az effektív munka megkezdése után egy szerencsétlen közlekedési bűneset/figyelmetlenség miatt (lsd: zsebmetszés) eltűnt a pénztárcám, minden iratommal, és számomra kedves fotóval és pénzzel. A vidám nyár kezdete, ollé.
Mindemellett még mindig együtt vagyunk szerelmemmel, Rékával, aki (bréking nyúz, figyelem!) ma, ha csak temporálisan is, de köszönhetően az RTL Klub Széf című műsorának, milliomos lett, anyósommal egyetemben. Hogy a nagyképernyőre is kivigye az általam oly nagyon szeretett kocka-énjét, egy D6-al dobta ki a nyerőszámot/széfet. Ma este országszerte KM-ek és JK-k meghatódva, és reménykedve bűvölhetik a dobókockáikat, mert kiderült, hogy nem minden dobást koronáz kritikus balsiker, ugyebár.
Magánéletről egyenlőre ennyit, szeretjük egymást, meg a családok is megvannak, jippijá.

Aztán kezdjük egy lazább témával. Mizújs game-fronton.
Magam nagy fanja vagyok az RTS és Fantasy műfajának, és az elkövetkező év egy komoly összecsapás szelét hordozza magával. Két óriás fogja összemérni erejét az RTS frontotn, és kijön egy olyan fantasy-hent, ami valószínűleg lesöpör minden akkortájt megjelenő, hasonló műfajú játékot a porondról.
Az első két említett darab a Blizzard és az EA Games (habár korábban Westwood alatt futott) termékei, mindkettő egy jól bejáratott márkanév méltónak tűnő folytatása lesz: A Starcraft II, ami végre valódi 3D-ben folytatja a zergek, protossok és emberek űrbéli küzdelmét, mindhárom oldalon új harcosokkal, és azzal a céllal, hogy fellebbentse a fátylat a misztikus Xel'Nagákról, és Kerrigan legújabb terveiről. Továbbá előkerül az elvtársak nagy kedvence, az alternatív teslás-chronós világ újabb felvonása, a Red Alert 3, ahol a vörösen izzó sarló és kalapács újból összecsap a nyugati kék sassal - ámde képbe kerül a high-tech mütyűröket felvonultató, és eddig méltatlanul mellőzött harmadik fél: az Ázsiát jelképező Felkelő Nap Birodalma (vagy miszösz). Számomra eddig az RA3 tűnik egy hangyányit szimpatikusabbnak: a kibővített tengeri hadviselés olyan új taktikai elemeket hoz a csatákba, ami egy teljesen új löketet ad a sorozatnak, és ezt a radikális új löketet eddig számomra a SC 2 nem tudta prezentálni, habár azt igen, hogy egy méltó Starcraft folytatás lesz, ami lássuk be, bizonyos körökben nem kis szó és teljesítmény. 
Továbbá jön az elszabaduló pokol és terror, immár harmadszor, a Diablo 3 formájában. Eddig erről van a legkevesebb infom, szintúgy Blizzardos fejlesztés, 5 kaszt, ebből kettő ismert eddig, megoldott "csak-egy-egér-kell" játékvezérlés...De hogy Diablo hogy kerül harmadjára Sanctuary világára, és mi a halál történt, arról eddig kriptaleheletnyi fogalmam sincs (és valószínűleg nem vagyok egyedül).

Majd evezzünk egy szinttel zavarosabb és komolyabb vizekre (vigyázat, lejárt lemez jön, felmelegítve!).
Beszélgessünk a hüvelygombáról toleranciáról.
Kicsiny országunkban 18 éve van demokrácia. A népeknek megadatott a szabad választás, a szabad véleménynyílvánítás eszköze. Van szabad sajtó, szabad polgári köröket alapítani, meg alkotmányozó gyűléseket tartani, meg boldog-boldogtalant megpróbálni a xenu-tudatú gondolkodásmódtól kezdve Jézuson át az anime-ajnározásig mindenféle vallásra rákapatni.
És persze ez így jó. Ez így megy Nyugaton is.
Ám az elmúlt időszakban, egy kvázi-ártatlan megmozdulás miatt kiderült, mi a halálért nem való ennek az országnak ekkora szabadság. Mert a jogokat használni tudni kell kéremszépen, van a jogokhoz elvárás is, kötelezettségek, amiket be kell tartani.
A szabad véleménynyílvánítás egyik alapfeltétele példának okáért a tolerancia, és a józan paraszti ész. Mindkettő kifejezést tessék megjegyezni, még fognak itt a posztban szerepelni.
Vannak ugye a melegek. Homoszexuálisak. Avagy buzik. Mindenki húzza alá a számára megfelelő kifejezést.
Van ezeknek ugyebár ez a felvonulásuk. Úgy saccper 16-18 éve, pontos időt nem tudok, írás közben lusta vagyok felguglizni az adatot.
Ezek felvonulnak minden évben egy nap az Andrássyn, azzal a céllal, hogy megmutassák, hogy heló, vagyunk, és szeretnénk, ha nem peremterületesen lennénk elfogadva, mint a c-típusú bűnözők (just to be correct: Nem mind az), hanem ha lehet, mondjuk, egyenlő bánásmódot, nem vagyunk pestisesek?
Aztán ez a felvonulósdi mindig borzolta egy picit az idegeket, de tavalyig nem történt semmi komolyabb gond. Aztán tavaly rájött a nép, hogy lehet menni utcára, lehet ellentüntetni, meg monnyonlézni. És ez is jó! Ez is szabad véleménynyílvánítás mélymagyar felebarátaim.
Az viszont már nem szabad véleménynyílvánítás, ha azt, ami ellen tüntetsz, elkezded tojásgránátal dobálni. Vagy ha az még bele is fér egyes bírák szerint (habár csak zárójelben jegyezném meg, ahogy ők is: A tejtermékek ezen képviselője csakis közszereplő ellen van hitelesítve, civil és atomtámadás ellen nem véd), attól még az utcakő és a molotov-koktél nem a szabad véleménynyílvánítás békés darabja.
Említettem a toleranciát. Ez ahhoz kell, hogy elfogadd, kedves mélymagyar, hogy van, aki máshogy gondolkodik, mint te. És aki így tesz, az is ember. Mert milyen szép lenne, ha a Gárda-felvonuláson meg megjelenne az underground kommunista mozgalom, élén Pestpanely Gyulával és egy Pitbull nevű bloggerrel, majd az addig békés felvonulást megmolotovozzák, majd megutcakövezik. Nem lenne jó, igaz-e?
És a józan paraszti ész. A hiba a gépezetben oltt van, hogy az átlagmagyar számára ez a "Móricz-féle paraszti ész"-modellt jelenti. Avagy Tömbössy Jóska a tanyáról elindul, és ami nem tetszik, azon végigtapod. A józan paraszti ész az kellene hogy legyen, felebarátaim, hogy ha nem tetszik, nem megyek oda szándékosan hergelni magamat. Ha pedig elfog az égető vágy, hogy megdobáljam a másik embert valami olyannal, ami esetleg butít, pusztít és nyomorba dönt, akkor végiggondolom, hogy az én gondolkodásmódomhoz passzoló tömegheppöningen nekem hogy esne egy hasonló ajándék a nyakamba?
Konklúzió: Ésszel emberek. Azért vagyon ebben az országban demokrácia, hogy mindenki kimehesen az utcára, ha akar, képviselje magát, kiálljon valamiért. De ne úgy, mint Irakban, a levegőbe kődözve, meg az ellentábort mindenképp felhentelve.
Hanem mondjuk mint Nyugaton, egymás mellett elsétálva. Lehet a másikat hangosan anyázni, mondani a magunkét. De vér ne follyon.

P.s.: Kérdés a hardcore tömegnek: A homoszexualitás amolyan levegőben terjedő vírus? Érintéssel, vagy cseppfertőzésel, esetleg vizuális hatásra terjed a népességen belül? Olyan mint a pestis?
Mert egyes véleményekből azt olvastam ki, a Tel-Aviv - Sármellék - Budapest tengely összeesküvői az ilyen felvonulást arra szervezik, hogy megfertőzzék ezzel í vírussal az országot. Tényleg, az, hogy nem akarnak kockakövet a nyakukba, az csak álca.

Pp.s.: Tudom. Mocskos szadeszes lengyel cigány zsidóbérenc lettem ezzel a poszttal. Meg úgy mellesleg a Fletó titkárnője és lehajolok a rendszer előtt a szappanért. Ez van.
 

 

 

 

Nem is oly rég szaktársaimmal a politikai helyzetről értekeztünk. Főként "jobbos" beállítottságú emberek vagyunk, azal a közös ismérvvel, hogy a felkelő nap narancssárga pártját nem túlzottan csípjük, ki ezért, ki azért. Egyikünk okként azt hozta fel, hogy nem érti, miért kell egy jobboldali pártnak az, hogy naggyűlésein egymás mellett csápoljon a mélymagyar sámán és a neokatolikus püspök. Ma eszembe jutott ez a beszélgetés. És megértettem.
Ezek 2006 óta minden lehetséges entitáshoz imádkoztak. Földanyától Szűzmáriáig. És imáik ma meghallgattattak.

Feri besokkalt. Az hogy népszerűtlen, az enyhe kifejezés, erősödhettek benne a különféle kisebbségi komplexusok ciklusának első évétől kezdve, és biztos erre rátett egy lapáttal, hogy nem csak a politikai ellenfele b*szogatja 0-24 órában, hanem mint a menstruáció, néha a liberális szövetségesére is rájön az ötperc. De ezeket eddig túlélte, elmajszolt egy tábla csokit, megnézte az Igazából Szerelem táncolós részét, majd kihirdetett bosszúból néhány reformot, és csókolom. Aztán eljött 2008 kora tavasza. Félidő a ciklusban, a helyzet szemernyit sem változott a kezdetek óta, csak negatív irányba, és nyakába zuhant minden idők legnagyobb politikai premenstruációs stressze: Egy elvesztett népszavazás. Egy ország nagy része az arcába mondta, hogy kösz, de nem kérünk a programodból. Lehet ezt szépíteni, lehet magyarázni, hogy hülyék az emberek*, de ez nem változtat azon, hogy minden mélymagyar betonszaggatásnál és hörr-forradalomnál ékesebben a tudtára adták, hogy nem szeretik nemzetünk Pinokkióját. És ezt nem csak az ellenzék, hanem szövetséges galambjai is hangoztatták, de persze ők csak "nemhivatalosan".
Feri leeresztett, elkeseredett, és elkezdett másokat hibáztatni hisztijében. Az ellenzéket, a koalíciót, a "Nem"-el szavazókat, a koalíciót, az EÜ minisztert, a koalíciót, a saját pártját, a koalíciót...Csak hogy a kedvenc bűnbakjait vegyük számba.
És ma reggel - ki tudja miért, talán a regeli kávé hiánya vagy csak mert eltűnt a kedvenc Putyinos bögréje - kirúgta az EÜ minisztert. 10 perc alatt. Mert a galamboknál épp probléma van a fészek körül.
Az SZDSZ azonnal bezsongott, egyesült, és Kóka "Mégénvagyokapártelnök" János kihirdette: Mivel a miniszterelnök kihátrált a koalícióból, ezért mostmár ők is ezt teszik. Szép kilátások, ugye? Ciklus fele, lesz két évre egy döntésképtelen parlamentünk, habzó szájú politikusokkal, halódó szegfűvel, mérgezett madárkával, belülről rothadó naranccsal, és eltaposódó ibolyával.
És persze majd a nép utcára vonul, mert nem fogja felfogni, hogy most két évet így kéne kibekkelni, hogy elkerüljünk egy nagy, színes-szagos-szélesvásznú káeurópai összeomlást.
Mert ha már eljön életünk legfájdalmasabb menstruációja, akkor nehogy fájdalomcsillapítót vegyünk be, vagy legyen egy kis erőnk kibírni, hanem tépjük ki a méhünket, tövestől.

Ugyan most sokmindenről kéne blogposztot írnom, kezdve Réka szalagavatójával (ahol gyönyörűek voltunk, és remekül táncolt az én kedvesem, és fel lett szalagozva végre), át a muraui sítáborig (ahol finom a tobozpálinka, jók a pályák, és a lesiklási sebességrekordom 74 km/h, és elszakadt a sínadrágom a sírbuckáknál) egészen a Mester és Margarita színdarabig (ami remek volt, habár a műt nem ismerő néző számára valószínűleg gibberish-kategóriába sorolható).
Pazarolhatnék sorokat továbbá a közelgő választásokra,mondogathatnám a jelszavakat, hogy igen-igen-igen, esetleg nem-nem-soha, vagy nem-nem-nem, vagy hogy Zdrásztvuty Továris. Oldalakat írhatnék a Déli Áramlat aláírásáról, vagy az SZDSZ "best of legsz*rabb" kampányáról, és annak plakátairól.

De nem teszem.
Mivelhogy ma eszembejutott még reggel a HÉVen egy igen ronda egzotikus arcú hölgyeményt látva eszembe jutott az évszázad videója. Sokat nem fűznék hozzá a címben lefektetetteken kívül, talán csak annyit: "Gwraaargh!"
 www.youtube.com/watch

Anyám a helyi LKÖK (Lengyel Kisebbségi Önkormányzat) elnöke.
Vesztemre.
Kaptunk kitöltendő anyagot, amit vissza kell küldeni állambácsinak.
Vesztemre.
Anyám utolsó pillanatra halasztotta a kitöltését.
Vesztemre.
Állambácsi meg kurva kacifántosan, érthetetlenül fogalmaz, és még a worddokumentum formázásához sem ért.
Vesztemre.
A "Basszamegajókurvaanyját" listára így ma felkerült: A Pecstelőüzem, aka.: Magyar Állami Bürokrácia.
Vesztükre.